Az alábbiakban Duray Miklóssal, az Együttélés egykori elnökével készült interjúnkat közöljük, amelyből kiderül, miért nem ő lett az MKP elnöke, miért kötött külön alkut Bugár Bélával, létezne-e ma a három párt, ha 1998-ban nincs egyesülés, van-e hasonlóság a mai helyzet és az MKP megalakulása előtti helyzet közt. Az interjút Köteles Szabolcs készítette.
Hogyan lehetne megvalósítani a szlovákiai magyar politikai egységet? Kell-e nekünk egység egyáltalán? Gyakran ragozott kérdések ezek manapság. A Kassai Magyarok Fóruma is szeretne a saját szerény eszközeivel hozzájárulni a sikeres útkereséshez. Ezért úgy döntöttünk megjelentetünk az oldalunkon egy tanulmányt az 1998-as szlovákiai magyar pártegyesülésről, majd három exkluzív interjút a korszak néhány vezető politikusával: Bugár Bélával (MKDM), Duray Miklóssal (Együttélés) és Petőcz Kálmánnal (MPP). Őket az egyesülés folyamatáról, a közös politizálás előnyeiről és hátrányairól kérdeztük. Az útkeresésen túl legyen ez a sorozat búcsú is attól a szlovákiai magyar politikus generációtól, akik segítették átvészelni a Mečiar előtti és utáni éveket. Egyben legyen ez köszönet politikusainknak, akik a hosszú évek során a globális és lokális erők kényszerében végül felőrlődtek. A sikereikből és a hibáikból is sokat tanulhatunk. (KMF)
– Mondana pár szót az FMK-hoz fűződő viszonyáról. Az illegális Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságában (Jogvédő Bizottság) egy csapatot alkottak.
– Nem voltunk egy csapat, inkább együttműködő fiatal értelmiségiek, akik nézetileg nem mindig pendültek egy húron, de mindegyikük fontosnak tartotta a felvidéki magyarok ügyét. Egy részük nem is vett részt az értelmi munkában, de segítettek. Segítettek, amikor az államhatáron keresztül kellett szállítani valamilyen dokumentumokat, vagy helyben terjeszteni, habár néha furcsán tették ezt. Például amikor egy csomagot kellett átszállítani Magyarországra, az egyikük azt a Balt-Orient vonatszerelvény utolsó kocsijának a mosdójában dugta el, csakhogy az utolsó két kocsit Párkányban lecsatolták. Tudhatta volna, mert ez mindig így szokott volt történni. A lényeg, ők elsősorban a terjesztésben vettek részt, rajtam keresztül jutottak kapcsolatba a magyarországi úgynevezett demokratikus ellenzékkel is.
– Gondolom, azért beszélgettek egymással.
– Igen beszélgettünk. Kezdetben, az 1970-es évek közepén még nyíltan találkoztunk a JAIK-ban és vitatkoztunk például a Rákóczi-szabadságharcról, amiről némelyüknek az volt a véleménye, hogy ezt az osztályharc szempontjából kell megítélni. De ezek csak eszmecserék voltak. Később már csak személyes találkozókra került sor, mert tartani kellett a rendőrségi megfigyeléstől. Taktikai megbeszélések voltak arról, hogyan lehet elkerülni az összetűzést a rendőrséggel. Általában be is jött. Csak egyszer-kétszer kerültek kapcsolatba a titkosrendőrséggel, amikor nem vigyáztak.
– Mondana pár nevet azok közül, akiknek köze volt a Jogvédő Bizottsághoz?
– A. Nagy László, Tóth Károly, Öllös László, Szőcs Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Gyurgyík László, és sok pozsonyi magyar…
– Az FMK 1990-ben nemzetiségi miniszternek jelölte önt.
– Tárca nélküli miniszternek a prágai szövetségi kormányba. Valószínűleg kellett egy magyart ajánlani, és én voltam az egyetlen magyar, úgymond, ellenálló.
– Prágai parlamenti képviselőnek is kooptálták.
– Igen, 1990 januárjában.
– Akkor még rendben volt a kapcsolatuk?
– Hogy rendben voltak-e a kapcsolataink, arra nincs bizonyíték, mint ahogy az ellenkezőjére sincs. 1989. december 8-án, Prágában az történt, hogy azok közül, akiket a kormányba jelöltek mindenki eljött a tárgyalásra, viszont négyünket nem engedtek be a terembe. Az egyik Václav Klaus volt, a másik Richard Sacher, akiből később belügyminiszter lett, Miroslav Kusý és én. Végül a jelöltek közül egyedül én nem kerültem be a kormányba, mert a kommunista oldal megvétózta.
– Marián Čalfa?
– Két ember folytatta a tárgyalásokat, Havel és Čalfa, a többiek csak hozzászóltak.
– Ismerte Václav Havelt?
– Persze, hogyne. Jártam a szóvivői értekezletekre. Ki is tiltottak Prágából.
– Čalfáék akadályozták meg az ön bekerülését?
– Nem azt tartom furcsának, hogy a kommunisták ezt megakadályozták, hanem hogy a másik oldalnak nem volt ellenvetése.
– Kit értünk a másik oldal alatt?
– Az Občianske fórum-ot (OF) és a VPN-t. Szóval nem volt ellenvetés, ezért érzem úgy, hogy én csak egy alibista megoldásként voltam előterjesztve. Ugyanis, amikor 1990 februárjában az alakítandó Együttélés képviselőjeként – Harna Istvánnal együtt – leültünk tárgyalni a VPN-esekkel, ott Milan Kňažko úgy támadt rám, mint valami gazember rablóra, azt mondta: „és ti vagytok a szélsőséges nacionalistái Szlovákiának, és tönkre akarjátok tenni a rendszerváltást”. Milyen alapon mondott ilyeneket? Mi csak jöttünk a VPN-nel tárgyalni az együttműködésről, amire különben abszolút semmi hajlandóságot nem mutattak. No de kérem, Milan Kňažkot nem is ismertem. Én azt tudhattam róla, hogy tehetséges színpadi bohóc, ő meg maximum azt tudhatta rólam, hogy ellenálló voltam, börtönben voltam, aláírtam a Charta 77-et. Hogyha egyéb információja volt, azt nem önmaga szerezte, hanem kapta valakitől vagy valakiktől az ellenem való befolyásolás szándékával. Különben a VPN előtt pár héttel, felkerestem az FMK-sokat a Ventúr utcában, és elmondtam nekik a prágai tapasztalataimat, hogy milyen beszélgetést folytattunk mi négyen kint az előszobában, míg a kommunisták és az OF között zajlott a tárgyalás. Elmondtam, hogy abból a prágai beszélgetésből azt a következtetést vontam le, hogy csak akkor van a felvidéki magyaroknak esélye belépni a szlovákiai politikába, ha egy pártot alapítanak, amelyik önálló lesz, és összefogja az egész felvidéki magyarságot. Az FMK-sok kategorikusan visszautasítottak. Legvehemensebben A. Nagy László, és Tóth László.
– Akkor kezdődött az eltávolodás?
– Valószínűleg hamarább kezdődhetett. Az én kapcsolatom a magyarországi demokratikus ellenzékkel már az a 1980-as évek második felében kezdett lazulni. 1985-ig is csak egy részével tartottam a kapcsolatot. 1985-ben amikor Budapesten volt az Európai Kulturális Fórum, nekem nem volt útlevelem, tehát nem lehettem ott, de ők eleve megmondták nekem, hogy a határon túli magyarok ügyét nem fogják a kulturális fórumon programra tűzni, mert az nem illik bele a koncepcióba. Meg egyébként is, az európaiakat nem érdekli. Többen közülük rosszallásukat fejezték ki, amiatt, hogy a demokratikus ellenzék ilyen jellegű kapcsolatot tart a határon túlra, mint a velem kialakított kapcsolat. Ennek ellenére 1988 áprilisában, amikor hosszú idő után megkaptam az útlevelemet és elutazhattam Magyarországra, akkor én beléptem a Szabad Demokraták Szövetségének az elődjébe, a Szabad Kezdeményezések Hálózatába. Az akkori Jurta Színházi MDF-es csődületre is csak az én közbenjárásomra engedték be őket. Kis János felkért, hogy lépjek be a Hálózatba, és én beléptem. Tehát volt egy furcsa kettősség. Viszont, 1988 november 13-án, amikor megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége, én bejelentettem, hogy abban nem vagyok hajlandó részt venni. Többek között azért, mert olyan elveket hirdettek meg, amelyek számomra konzultáció nélkül nem voltak elfogadhatóak, másrészt nem tudtam elfogadni azt sem, hogy Károlyi Mihály legyen a példakép. Mert én Károlyi Mihályt nem tartom példaképnek, hanem egy politikai baklövésnek. Alkalmatlannak tartom arra, hogy példaképként tekintsek rá. Sajátos, hogy ebben a társaságban jelen volt Konrád György is, aki ettől a pillanattól nem volt hajlandó szóba állni velem, noha én apai nagyanyám révén dédanyai, Wertheimer-i ágon Lukács György rokona vagyok. Ez a különbség a származás és a gondolkodás között.
– Az SZDSZ példaképként tekintett Károlyi Mihályra?
– Igen, az alakuló kongresszuson ezt meghirdették. 1988 novemberében az Egyesült Államokban voltam, és amikor ott bejelentettem, hogy nem vagyok hajlandó az SZDSZ-ben részt venni, akkor egy csapásra úgy éreztem, azonnal elkezdődött egy elhidegülés. Nagyon rossz érzés fogott el. Nem az volt a reakció, hogy beszélgessünk róla, hanem azonnali elhatárolódás. Nem szóban, hanem lelki és fizikai értelemben. Nos, valószínűleg ez csapódott le az FMK-sok körében, mert ők szoros kapcsolatban voltak az SZDSZ-szel. Ez évekig vagy évtizedekig tartott.
– Szlovákia megalakulásakor, 1993-ban változott ez a viszony? Közelebb lökdösték egymáshoz az események a három pártot?
– Az első együttműködési ajánlat részemről 1990 legelején volt az FMK irányába. Ez sikertelen volt, évekig egymás ellenzékévé váltunk, mind a pozsonyi, mind a prágai parlamentben. Több olyan eset történt a prágai parlamentben, hogy volt egy felszólalásom, elmondtam egy javaslatot, egyetlen felszólalás hangzott el ellene, mégpedig az FMK részéről. Arra sem voltak hajlandók, hogy bizonyos kérdéseket megbeszéljünk, megvitassunk. Nem kell egyetérteni, de legalább megvitathattuk volna. Mikor 1990 februárjában benyújtottuk a Jókai Egyetemről szóló javaslatunkat a prágai parlamentben, csak az FMK-sok közül szólaltak fel ellene. Nem csak felszólaltak ellene, hanem a nyitrai főiskolások körében aláírásgyűjtést szerveztek a javaslat ellen. Számomra ez mai napig érthetetlen. Rosszabb helyzet alakult ki a 90-es évek legelején az FMK és az Együttélés között, – az MKDM-ről most nem beszélek, az ilyen szempontból arctalan volt – mint például az 50-es évek legelején a felvidéki magyar kommunisták és a nem kommunisták között. Mert a kommunisták és a nem kommunisták egyben egyet tudtak érteni, hogy a Csemadokban együtt kell dolgozni, mert újra kell építeni a felvidéki magyar társadalmat. A 90-es években ilyen alapvető kérdésben sem lehetett az FMK-val megegyezni.
– 1998-ban mégiscsak egyesültek.
– Menjünk vissza 1992-höz. Az MKDM és az Együttélés koalíciója Prágában is és Pozsonyban is megszerezte a képviselőhelyeket, tizenkettőt, illetve tizennégyet Az FMK viszont képviselet nélkül maradt, és mi újra kezdeményeztük az együttműködést. Az áttörés 1994-ben jött el. Ekkor a hármas magyar koalíció választási listáján A. Nagy László bekerült a parlamentbe. Tulajdonképpen ez csak képletesen hármas koalíció, mert az FMK egy emberét felvettük a listára. Onnan kezdve egy nagyon érdekes játék alakult ki. A Magyar Polgári Párt rátelepedett az MKDM-re, és az MKDM néhány hangadó emberét – mert az egész csoportot nem lehetett – megpróbálta az Együttélés ellen hangolni. Az egyik cél az volt, hogy az én társadalmi népszerűségemet aláássák. 1990-ben a parlamenti választások alkalmával én kaptam Szlovákiában a második legtöbb szavazatot, 139 ezer karikát, és ezt le kellett rombolni.
– Miért kellett?
– Azért kellett lerombolni, hogy aláássák az Együttélés pozícióját a társadalomban, és másként alakíthassák át a politikai szerkezetet, mint ahogyan az elindult. Ez 1994–98 között, a harmadik Mečiar-kormány idején gyorsult fel. Ez a tevékenység elsősorban az MKDM Bugár-féle csoportjához és az FMK utódpárjához, az Magyar Polgári Párt vezetőihez kapcsolódik. Ez utóbbiban is volt két frakció. Az egyik elutasította a többpárti magyar együttműködést, olyannyira, hogy az 1998-as pártegyesítő kongresszuson fizikai ellenállást is tanúsított, a másik pedig két frakcióra bomlott. Az egyik, a Világi Oszkár-féle gazdasági érdeket jelenítette meg, a másik a Szigeti László által alapított Kalligram érdekeltség volt, amely egyértelműen Soros György kapcsolatrendszerébe tartozott.
– Azt hittem 94–98 között közelebb kerültek egymáshoz.
– Igen az egymás lenyelése ügyében. 1996-ban voltak az iskolaügyi tüntetések, ahol gyakorlatilag az akkori teljes magyar politikai reprezentáció szerepelt. Egyikünk sem becsülte alá a tüntetések jelentőségét. Kifelé nem lehetett látni semmi ellentétet. Ez nagyon fontos volt azért, hogy sikeresek legyenek a tüntetések. De például 1995-ben, amikor a másik két magyar párt vezetőjével közös amerikai útra mentünk, nem működött minden ilyen olajozottan. Elöljáróban hozzátenném, hogy Vladimír Mečiar eltávolítását, csak egy módon lehetett elérni, ha teljesen más irányt vesz a szlovák belpolitika. Abban bíztunk, hogy az integrációs eszme segítségével meg tudjuk változtatni a választópolgárok meggyőződését. Megjegyzem, ez nem sikerült maradéktalanul, hiszen a 98-as választásokat is Mečiar nyerte, csak nem tudott kormányt alakítani. Szóval a három felvidéki magyar párt vezetője látogatást tett az Egyesült Államokban. Több helyen voltunk, meglátogattuk az amerikai külügyminisztériumot, szenátust, kongresszust. Két fontos kérdés szerepelt a tárgyalásokon. Szlovákia NATO csatlakozása és az országban élő magyarok helyzete. Az amerikaiak számára a NATO csatlakozáson volt a hangsúly. Mi úgy éreztük, illetve úgy taktikáztunk, hogy a NATO csatlakozás és a Mečiar-kormány leváltása együtt járhat. Miután én két vagy három nappal hamarabb hazautaztam, Bugár Béla és A. Nagy László nélkülem kiadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben elítélték a szlovák kormányt és arról beszéltek, hogy az amerikai külügyminisztérium és a törvényhozás támogatja Mečiar eltávolítását. Egy ilyen nyilatkozat megengedhetetlen. Diplomáciailag ez abszolút öngól. Azonnal tettem egy külön nyilatkozatot, amiben kijelentettem, nincs róla tudomásom, hogy a Department of State és az amerikai törvényhozás képviselői ilyet mondtak volna, mert nem is mondtak. Csak egyetlen zártkörű beszélgetésen volt erről szó. Majd bocsánatot kértem az Amerikai Egyesült Államok kormányától. Hát ez egy olyan törésvonal volt, ami egyértelműen rámutatott, hogy nincs taktikai együttműködési érzék az MKDM egy része, plusz az FMK egy jelentős része, illetve az Együttélés között.
– Milyen volt az együttműködés a szlovák ellenzékkel?
– 1997-ben, amikor létrejött a Kék Koalíció, vagy SDK, vagy minek nevezték, akkor a három magyar párt és a Kék Koalíció között létrejött egy együttműködési szerződés. Ez a szerződés teljesen megalázó volt a magyarok számára. Le kellett mondani az autonómiáról, le kellett mondani a magyar egyetemről, le kellett mondani az olyasfajta közigazgatási átalakításról, amiben érvényesülhet egy sajátos önkormányzati jog. Én ezt nem akartam aláírni, és akkor a sajátjaim kértek könyörögve, hogyha ezt én nem írom alá, akkor őket is ki fogják nyírni. Tehát ahhoz, hogy bennmaradhassunk a közéletben, ezt a megalázó szerződést alá kell írni, mert az aláírást elutasítókat a sajátjaik fogják kinyírni.
– Mi történt, amikor Mećiar belebegtette a választójogi törvény módosítását?
– A választási törvénymódosításnak az lett volna a következménye, hogy egy hármas koalíciónak 15 százalékon lett volna a bejutási küszöbe, és tudtuk, hogy ezt nem lehet teljesíteni, ezért megállapodtunk egy választási párt létrehozásában. A választási pártnak három belső frakciója lett volna, ami azt eredményezhette volna, hogy a választások után ez a választási párt szétesik, és mondjuk a párt két frakciója – platformja – a kormánykoalíció része lesz, de a harmadik nem. Ugyanis egy választási párt, csak a választásokra szól. Tudtam, hogyha ez bekövetkezik, annak teljes szétesés lesz a következménye. Ezért kezdtük el a tárgyalásokat a klasszikus párttá egyesülésről. Először az Együttélés és az MKDM tárgyalt. Amikor meg tudtunk egyezni abban, hogy ez létrejöhet, akkor bevontuk az FMK-sokat is. Mivel az FMK-sok látták, hogy kialakult egy elég erős egyetértés az MKDM és az Együttélés között, ők is egyetértettek az egyesüléssel, de azzal a feltétellel, hogy ennek az egyesült pártnak is három frakciója legyen. Megkötöttük a megegyezést, de mielőtt be lett volna jegyezve a párt, én elkezdtem külön tárgyalni Bugár Bélával. Az eredeti egyezség úgy szólt, hogy az egyesült pártnak három frakciója lesz, de az Együttélés fogja adni a párt elnökét. Az Duka-Zólyomi Árpád lett volna. Tehát 1998 pünkösdjén elkezdtem tárgyalni Bugár Bélával, hogy kössünk egy szerződést, hogy nem lesz három frakciója az egyesült pártnak, csak kettő, viszont az elnöki pozíciót az MKDM jelöltje fogja betölteni. Megegyeztünk, így lett Bugár Béla az MKP elnöke, és így lett csak két frakció, amelyek végül egyáltalán nem működtek. Viszont működött egy nagyon kemény gazdasági lobbi-csoport, amely idővel tönkretette a pártot.
– Az egyik írásában olvastam, hogy sétálgatás közben egyeztek meg Bugár Bélával.
– Igen, ez volt az a pünkösdi tárgyalás Martoson.
– Ez kilenc nappal az egyesülési kongresszus előtt történt. Az nem sok idő.
– Nem sok idő, de a bejegyzésre csak utána került sor.
– Megérte felajánlani az MKDM-nek az elnöki posztot?
– Igen. Mert szegény Duka-Zólyomit kinyírták volna. Árpád tökre ment volna lelkileg. Ő ezt nem értette meg, de szerintem neki így volt a jobb, és politikailag is ez volt a jó megoldás. Így legalább 2007-ig egyben maradhatott a párt. Három frakcióval hamarább esett volna szét.
– Nem fenyegetett annak a veszélye, hogy az MPP kimarad az egyesülésből?
– Ezt az MPP nem reszkírozta meg. Főleg a gazdasági lobbi volt a kimaradás ellen, mert ők tudták, hogyha ebbe nem lépnek bele, akkor nem jutnak esélyközelbe.
– Bugár Bélát hogy választották meg? Volt több jelölt?
– Igen, volt ellenjelölt. Csáky Pál. Ők vetélytársak voltak. Nem emlékszem az arányokra, de Csáky elég sok szavazatot kapott. Persze Bugár többséget szerzett.
– Történt-e még valami érdekes a kongresszuson?
– A többi az már részletkérdés volt. Nem sokkal a megalakulás után jött a parlamenti választás és a köztársasági elnök választás. Az MKP bekerült a parlamentbe, majd elkezdődtek a kormányalakítási tárgyalások, és ezeken a tárgyalásokon én már nem vehettem részt.
– Ön az elejétől fogva kijelentette, hogy nem akar a közös párt elnöke lenni. Miért?
– Azért, mert tudtam, hogyha én elnök akarok lenni, akkor nem tudjuk tető alá hozni a pártegyesítést. Mert az igazi akadálya az én személyem volt.
– Ön egy konfliktusos ember?
– Nem! Koncepciózus. Az én tárgyalási stílusom az, hogy a végsőkig tárgyalok. A végsőkig. Az első csepp vér előtti pillanatig.
– A végsőkig ragaszkodik a saját álláspontjához?
– Nem azt mondtam, hogy a saját álláspontomhoz ragaszkodok, hanem a végsőkig tárgyalok, és keresem a jó kompromisszumot, és nem dobom be a törülközőt.
– És ezzel mi a baj?
– Az a baj, hogy én sohasem a tárgyalt témán kívüli kérdések szempontjából döntöttem, hanem mindig a tárgyalt téma szempontjából. A pártegyesítés után a tárgyalt témán kívüli szempontok döntötték el, hogy mikor kell leállítani a tárgyalást. Nem azt mondták, hogy ezt a pozíciót nem kérjük, inkább a másikat kérjük. Nem így tárgyaltak, hanem ha feladtak valamit, cserébe mondjuk egy gazdasági felügyelő tanácsban kértek valamit. Mindig gazdasági kérdés volt az ellensúly, az ellenérték.
– Az elvi és a gazdasági kérdések ütköztek párton belül?
– Nyíltan nem. Akik valaha részt vettek ezeken a tárgyalásokon – mondom, engem nem engedtek oda – senki sem mer róla nyíltan beszélni. Mert úgy érzi, besározódik, ha erről nyíltan beszél. Nem lehet nyomát találni, mi volt az ára, hogy egy magyarországi óriásvállalatot (MOL), és egy pénzügyi intézményt (OTP) beengedjenek Szlovákiába. Sehol nem találja meg a nyomát, de, az alkotmánymódosítást feladtuk, a közigazgatási átszervezést feladtuk, előtte – 1997-ben – aláírtuk, hogy nem akarunk magyar egyetemet. Egyértelmű, hogy mit miért. Ez a probléma búvópatakként benne volt az egyesülési folyamatban is. Hogyan akadályozni az egyesülést, vagy úgy segíteni, hogy a végén valakit kizárhassunk belőle.
– Ha már ennél tartunk, volt gazdasági holdudvara az Együttélésnek?
– Nem volt. Mi a közigazgatási politikára, az oktatásügyre és a regionális fejlesztésre fektettük a hangsúlyt, nem az egyéni, vagy csoportos gazdasági érdekek érvényesítésére. Az elsősorban az FMK-nál volt. Aztán ebbe 1994 után belevonta az FMK az MKDM egy részét is. Bugár Béla volt ilyen szempontból a legalkalmasabb ember, mert ő volt a legkönnyebben alakítható.
– Épp az előbb elemeztük, hogy ön is nagyban hozzájárult a felemelkedéséhez.
– Mert ez volt az ára, hogy ne essen szét az újonnan létrehozott párt. Hogy ne legyen három frakció, csak kettő. Valamit valamiért, mert számomra fontosabb volt, hogy amit létrehozunk, az megmaradjon. Ha megmarad, akkor van perspektívája, ha szétesik, akkor már nincs.
– Miért volt Bugár Béla olyan népszerű a szlovákok körében?
– Azért, mert alakítható volt, mert nem volt saját meggyőződése. Soha nem felejtem el, 1998-ban, amikor Havel itt járt a Tátrában, akkor még ellenzékben voltunk. Felmentünk oda, a magyarok részéről Bugár, Gyurovszky meg én voltam ott. Mivel én már hosszabb ideje kapcsolatban voltam Havellal, oda ültem mellé, ekkor Ján Čarnogurský odajött és elrángatott az asztaltól, és a helyemre Bugár Bélát nyomta.
– Ki volt a nyertese és ki a vesztese az egyesülési folyamatnak?
– Átmenetileg biztos, hogy a felvidéki magyarság volt a nyertese. Mert a felvidéki magyarok túlnyomó többsége ezt akarta. Viszont érdemes levonni az utána következő eredményekből a tanulságot. 1998-ban a pártegyesítést követően 306 ezer szavazattal jutottunk be a parlamentbe. 2002-ben 321 ezer szavazatot kaptunk. Nagyon felment a szavazatok száma Kassán és Pozsonyban, ellenben több magyar területen, mint Csallóköz, Gömör, Bodrogköz több ezer szavazatot veszítettünk. A tömbmagyar területeken szavazatokat veszítettünk, viszont összességében többet szereztünk. Meg kell nézni a 2006-os eredményt, 269 ezer szavazatot kaptunk, tehát a 2002-eshez képest 52 ezer szavazattal kevesebbet. Miért? Ennyire sikertelenek lettünk volna? Szerintem azért, mert akkorra már elveszítettük a kétes identitásúak szavazatait, ugyanis Dzurinda részéről elindult egy kampány, hogy ilyen pártnak, mint az MKP semmi keresnivalója nincs a politikai életben. Ezt ő nyilvánosan kijelentette, még az MKP-vel közös kormány működése alatt. Tehát veszítettünk 52 ezer szavazatot, és ebben benne van a bizonytalan identitásúaknak, meg azoknak a magyaroknak is a szavazata, akik elpártoltak tőlünk. Tessék, megnézni mi történik 2010-ben, a pártszakadás után. Mennyi maradt az MKP-nak? 110 ezer.
– Nem lett volna rugalmasabb, ha három frakcióval alakul meg az MKP? Biztos benne, hogy kicsinálták volna egymást?
– Erre irányult minden törekvés kezdettől fogva. Tehát a 90-es évek elejétől fogva.
– Mire, hogy önt kiszorítsák?
– Az általunk képviselt szellemiséget, nem csak az én személyemről van szó. Nézze meg, hogy kik voltak az FMK alapítói. Egy két személy kivételével, volt párttagok, volt besúgók, azok, akik azonnal beadták a derekukat.
– A szakirodalom szerint az Együttélés is az 1968-as csehszlovákiai magyar kommunista elit követeléseit vitte tovább.
– Ez mutatja, hogy hülyeséget beszélnek, azt sem tudják mit jelent a kommunista elit. Nem tudják mi a különbség a kommunista és a párttag között. Nem képesek felfogni, hogy a felvidéki magyar társadalom hogyan jutott el az 1968-as Prágai Tavaszig, hogyan fogalmazta meg saját társadalmi, közösségi és politikai érdekeit, és azt sem tudatosítják, hogy 1969 után a politikai konszolidáció korszakában ezeket a magyar reformereket hogyan állították félre. Azért nem képesek ezt felfogni, mert az FMK törzsgárdája az 1970 és 1989 közötti konszolidációs korszaknak a generációja, ami abban a szellemiségben nőtt fel, hogyan lehet beilleszkedni a saját érdekeim érdekében. A velem szembeni ellenérzésük abban gyökerezett, hogy én a korábbi reformnemzedékhez tartoztam és nem a hatalommal bármi áron való együttműködés híve voltam. Az igaz, hogy mi 1990-ben kapcsolódtunk az 1960-as évek második felében saját magunk által megfogalmazott elvekhez. Ezt kb. úgy lehetne összefoglalni: a magyar közösség érdekében, társadalmi építkezését elősegítve, nem szemben a hatalommal, de ha kell, attól függetlenül. Nem véletlen, akkor fogalmaztuk meg először, hogyan lehetne a kollektív joggyakorlást kialakítani. Ebben azóta sem jutottunk előbbre, ötven éve egy helyben topogunk, és ebben nem kis érdeme van annak a politikának, ami az FMK-hoz kapcsolódik.
– Van benne igazság, hogy visszanyúltak azokhoz az ötletekhez?
– Az 1968-as meghatározó személyiségek közül csak ketten, Dobos László és Szabó Rezső voltak az Együttélés vezetésében, senki más. Zömmel azok vettek részt benne, akik 1968-ban a hatalmi szerkezeteken kívül szervezkedtek. Tehát az akkori klubmozgalom tagjai. Az 1963 és 69 közötti időszaknak a társadalomszervezői, akik, nem a hatalmi szerkezeten belül szervezték a társadalmat, hanem azon kívül. Akikkel létrehoztuk 1968-ban a Magyar Ifjúsági Szövetséget. Azok nem voltak kommunisták, nem voltak párttagok. Azok párton kívüli emberek voltak, akik egy alternatív társadalmi szerveződést hoztak létre. 1968-at egyetlen egy értelemben lehet ebben a vonatkozásban beiktatni, hogy az a törekvés, ami 68-ban elindult a jogi helyzetünk megváltoztatására, annak a hagyományát mi az Együttélésben folytattuk. Csak a hagyomány volt folytatva, és csak két ember volt abból a társaságból jelen az Együttélésben.
– Egyes szerzők szerint, sok egykori kommunista párttag lépett be az Együttélésbe.
– Hány besúgó lépett be az FMK-ba? Arról beszéljenek.
– Volt-e jogfolytonosság a 68-as törekvések és az Együttélés törekvései között?
– Jogfolytonosság nem volt. Nem is lehetett jogfolytonosság, hát hogy a csudába. Jogfolytonosság akkor lett volna, ha a Csemadok átalakul Együttéléssé.
– Önnek mi volt a véleménye erről?
– A legelején az volt a véleményem, hogy a Csemadok segítségével kellene kialakítani egy egységes magyar politikai szervezetet, de erről nagyon hamar letettünk. Még 1990 januárjában.
– Volt-e bármiféle nyomás Magyarországról, az egyesülés irányába?
– Nyomás nem volt. Ajánlások, javaslatok voltak. Rám nem nehezedett ilyen nyomás. Hogy valakire nyomást gyakoroltak-e, azt nem tudom, de a Horn-kormány idején nem valószínű, hogy lett volna ilyen nyomás.
– Megalakult volna az MKP, ha nem lebegtetik be a választójogi törvény módosítását?
– Nem vagyok róla meggyőződve.
– Ha 1998-ban nincs egyesülés, akkor ma még létezne a három párt?
– Az sok mindentől függ. Az egyik tényező az, hogy milyen külföldi érdekek rakódtak volna a felvidéki magyarság megosztására, vagy egyesítésére. Most nem a magyarországira gondolok, hanem egyéb külföldire. Mert az, hogy 97-ben, 98-ban el tudtunk jutni a pártegyesítésig, az elsősorban azzal függött össze, hogy Mečiart le kellett váltani, és olyan kormányt kellett létrehozni Szlovákiában, amely úgymond Nyugat párti. Tehát, hogyha ilyen nyomás nem nehezedett volna Szlovákiára, mert mondjuk 500 kilométerrel keletebbre van, vagy a NATO nem értékelte volna veszélyként, hogy ha Szlovákia nem lesz NATO tag, akkor Oroszország, Ukrajna, Szlovákia, Ausztria, Svájc, egy hosszú nátómentes – az északi és a déli csoportot egymástól elválasztó – korridort alakít ki, akkor másként is alakulhattak volna a dolgok. Ugyanis, ennek a lehetséges korridornak a megszakítására összpontosultak a nyugati érdekérvényesítések Szlovákiában, és ennek a vetületében kell nézni azt is, hogy sikerült egyesíteni a három pártot. A 2007-2009-es években bekövetkezett pártszakadás már más érdekekkel függ össze.
– Az ön fejében él olyan modell, ahol egy kisebbségi párt egyszerre tudja képviseli az eltérő világnézeteket, de közben egységes?
– Mondjuk, ha lett volna területi autonómiánk, akkor ez kérdésként fel sem merül. A legjobb példa erre Dél-Tirol. Belül nincs politikai egység, de kifelé Dél-Tirolt egy politikai egységként képviselik a római parlamentben. Teljesen egyértelmű, hogy egy területi autonómián belül a többpártiságnak semmilyen hátrányos hatása nem lehet. Viszont, amikor egy olyan hatalmi érdeknek vagyunk kiszolgáltatva, amelynek a mi megosztásunkhoz fűződnek sajátos elképzelései, akkor csak politikai egységgel lehet ez ellen szembe szállni.
– A szlovákiai magyar politizálás 98 előtt volt világnézetileg a legtagoltabb.
– Ez látszólag így van, de ez nem azt jelenti, hogy a sokszínűség szűnt meg, hanem az egységesítő eszmék szűntek meg. Mert a sokszínűségben, tulajdonképpen egyben egyetértettünk, tessék megnézni a 90-es évek elején végzett közvélemény kutatásokat. Körülbelül 85 százaléka a megkérdezetteknek, valamilyenfajta autonómiának a híve, elkötelezettje. Ez az egység a sokszínűségben. Ebben az egységben kell értelmezni a sokszínűséget. Tehát, ha ebből indulunk ki, nem volt alaptalan elképzelés egy olyan közigazgatási rendszernek a szorgalmazása, amelyen belül ez a sokszínűség megmarad, de kifelé van egy egységes fellépés. Ennek a meghiúsítására használták fel egyrészt az FMK-sokat, másrészt Bugár Bélát és csapatát.
– 1998 után szóba került, hogy újjáalakuljon a három párt?
– Nem. Akkor már nem fűződött hozzá érdek. Mert kiderült, az egységes párton belül a csoportos és a személyes érdekek is megfelelőképpen tudnak érvényesülni – persze, a közösségi érdekképviselet kárára.
– Ön sokáig úgy gondolta, hogy magyar párt nem léphet be a kormányba. 1998-ban miért változott meg a véleménye?
– Nem az volt a véleményem, hogy magyar párt nem léphet be a kormányba. Viszont ahhoz, hogy belépjen, egyenrangú partneri viszonynak kell kialakulnia. Azok között a körülmények között, amelyek között addig voltunk, nem lehetett belépni egy magyar pártnak a kormányba. Az FMK ugyan magyarnak tartotta magát, de semmi más esélye nem volt a kormányban, csak egyéni érdekeket érvényesíteni, és a másik két magyar párt ellen felszólalni. Ez volt a feladata. Azután mikor kiesett ebből a körből, akkor már elkezdett másképp tájékozódni.
– Az Együttélés több csehszlovákiai nemzetiséget is megpróbált becsatornázni magához: lengyeleket, németeket, ruszinokat, cigányokat, és így tovább.
– A ruszinokkal gond volt, mert a ruszinokra rátelepedett a Szlovák Nemzeti Párt, de 1990-ben volt egy ukrán képviselőnk. A németeknél az volt a helyzet, hogy csak egyénileg vállalhatták a jelöltséget, mert német szervezettel nem köthettünk szövetséget. Azért nem, mert Németország megtiltotta nekik, hogy részt vegyenek a politikai életben. Ha részt vettek volna, akkor nem kaptak volna németországi támogatást. Szlovákiában a lengyelek elhanyagolható számban élnek, ezért az észak-morvaországi lengyelekkel léptünk kapcsolatba. Ők megosztottak voltak, egy részük az Občianske fórumhoz húzott, másik részük pedig velünk lépett kapcsolatba. Így sikerült lengyel képviselőt bejuttatni a prágai parlamentbe. A cigányokkal pedig nem tudtunk zöldágra vergődni, mert a társadalmuk rendkívül megosztott, csak egyénenként lehet őket megszólítani, közösségként nem.
– A Híd most nem ugyanazt csinálja, mint anno az Együttélés?
– A különbség ott van, hogy mi a magyar és a velünk együtt élő, hasonló problémákkal küszködő nemzetiséget akartuk képviselni, tehát a lengyeleket, a horvátokat, a cigányokat, a ruténeket, az ukránokat, a németeket. Meg kell nézni, ennyi nyelven írtuk fel az együttélés szót az emblémánkra. A Híd nem erről beszél, ugyanis a Híd eleve azt mondta, hogy ők szlovák-magyar párt. Mi azt mondtuk, hogy a kisebbségek pártja vagyunk. Azért Együttélés, mert együtt élünk egymással, meg a szlovákokkal. A szlovákok és a többiek közötti viszony rendezése az egyik fő szempont volt, ami jogi, közigazgatási megoldások kidolgozásában valósult meg. 92-ben ez a program megszűnt.
– Az ország kettéválásával?
– Igen.
– Volt ebből konfliktus?
– Volt. Az MKDM-mel mi állandóan konfliktusban álltunk, mert Bugár kategorikusan elutasította a nemzetiségekkel való együttműködést.
– Ehhez képest most…
– Most nem volt más lehetősége, mert nem jutott volna be a parlamentbe.
– Nem merült fel, hogy Csehországban megmarad az Együttélés?
– Megmaradt. Parlamenti képviselőjük nincs, de helyi és megyei képviselőik vannak. Főleg lengyelek, de benne vannak a csehországi magyarok is.
– Most 2019 nyarán, nagyon hasonló hangulat kezd uralkodni, mint 1998-ban. Az európai uniós választások után nagyon felerősödtek a pártegyesülést szorgalmazó hangok.
– Folyamatában, történelmileg semmi hasonlatosság nincs közte. Teljesen más utat bejárva jutottunk el 1990-től 1998-ig, és más utat 2009-től 2019-ig. Ugyanis, 1990-től 1998-ig természetes osztódás volt, nem szakadás, és volt együttműködésre való törekvés. Viszont 2009-től, a megosztottságot a különböző szakítások és az ellentétek jellemezték, és nem az együttműködésre való törekvés. Tehát diametrálisan eltér a két folyamat. A helyzet az hasonlít, mert 1998-ban is fennállt a veszélye, hogy nem lesz magyar képviselet a parlamentben, és most ismét fennáll ez a veszély. Tehát a két pontot lehet összevetni, az 1998-as pontot, meg a 2020-as pontot, de az oda vezető út diametrálisan különbözik egymástól. Tulajdonképpen most nehezebb a helyzet. Több a széthúzás, és közben a szlovákiai magyar társadalom szétesőben van, a közélete pedig teljesen elsekélyesedett.
Köteles Szabolcs
(Az interjú 2019. július 10-én készült. Megjelenés előtt Duray Miklós apróbb módosításokat kérve jóváhagyta a szöveget. A szöveg megjelenése után Duray Miklós kérésére több válasz kiegészítésre került. Utolsó módosítás: 2020. 08.05. )
Kapcsolódó írás:
ÖSSZEPRÉSELVE – A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése
Petőcz Kálmán: Egypártrendszer született
Bugár Béla: Nem voltunk az emocionális politizálás hívei