Az alábbiakban Petőcz Kálmánnal az MPP egykori alelnökével készített interjúnkat közöljük, amelyből kiderül szerinte jó lépés volt-e az 1998-as egyesülés, volt-e gazdasági lobbija az MPP-nek, miért Bugár Béla lett a legnépszerűbb magyar politikus, miért szűnt meg a liberális frakció az MKP-n belül, liberális párt-e a Híd. Az interjút Köteles Szabolcs készítette.
Hogyan lehetne megvalósítani a szlovákiai magyar politikai egységet? Kell-e nekünk egység egyáltalán? Gyakran ragozott kérdések ezek manapság. A Kassai Magyarok Fóruma is szeretne a saját szerény eszközeivel hozzájárulni a sikeres útkereséshez. Ezért úgy döntöttünk megjelentetünk az oldalunkon egy tanulmányt az 1998-as szlovákiai magyar pártegyesülésről, majd három exkluzív interjút a korszak néhány vezető politikusával: Bugár Bélával (MKDM), Duray Miklóssal (Együttélés) és Petőcz Kálmánnal (MPP). Őket az egyesülés folyamatáról, a közös politizálás előnyeiről és hátrányairól kérdeztük. Az útkeresésen túl legyen ez a sorozat búcsú is attól a szlovákiai magyar politikus generációtól, akik segítették átvészelni a Mečiar előtti és utáni éveket. Egyben legyen ez köszönet politikusainknak, akik a hosszú évek során a globális és lokális erők kényszerében végül felőrlődtek. A sikereikből és a hibáikból is sokat tanulhatunk. (KMF)
– Hogyan írná le az FMK (MPP), MKDM és az Együttélés viszonyát?
– 1990-ben lehet, hogy nem teljesen tudatosan, de két politikai stratégia alakult ki a szlovákiai magyar színtéren, amely ütközött egymással. Az egyik politikai stratégiát az FMK képviselte, aki azt mondta, hogy a demokrácia építéséhez, ezen belül a kisebbségi jogok védelméhez többségi szövetséges kell. Ennek a stratégiának az eredménye volt, hogy az FMK szövetségre lépett a VPN-nel, majd része lett az első demokratikusan megválasztott szlovák kormánynak. Az Együttélésnek, illetve – a különböző mérlegelések után – a vele koalícióra lépő MKDM-nek az volt a stratégiája, hogy a nemzeti kisebbségek érdekét, csakis ellenzéki pozícióból lehet következetesen és hatékonyan képviselni. Ez volt a két alapvető politikai stratégia, és óhatatlanul konfliktusok is keletkeztek a két stratégia képviselői között. Megjegyzem, az a mainál sokkal magasabb politikai kultúrát képviselő politikusi réteg volt. Bár voltak kemény konfliktusok, sőt árulózás is volt, de azért mégiscsak azt hiszem, a két fél megtalálta azt a közös nevezőt, amiben akár hallgatólagosan, akár papíron megegyeztek. Voltak megkérdőjelezhetetlen elvek: demokrácia, jogállamiság, európai integráció, piacgazdaság, pluralizmus. Ezek mind olyan dolgok voltak, amit mind a ketten vallottak. Miközben voltak komoly ellentétek is, például azzal kapcsolatban, hogyan lehet hatékonyabban képviselni a kisebbség érdekeit, ami bizonyosfajta türelmetlenségben is megnyilvánult. Az Együttélés egyes képviselői azt gondolták, hogy a szlovák politikai közvélemény, vagy a szlovák politikai pártok demokratikus voltának a legfontosabb ismérve az, hogy azonnal elfogadnak minden magyar követelést. Hogyha nem szavazzák meg a parlamentben azonnal, tüstént a magyar egyetemet, akkor ez azt jelenti, hogy a szlovákok vagy a csehek nacionalisták. Nyilvánvalóan nem így van, mert egy új rendszer építésénél millió érdek ütközik, vannak prioritások, vannak visszahúzó erők, és azt is tudjuk, hogy minden pártban voltak beépített emberei az előző rendszer titkosügynökségének. Ezt utólag már bizonyossággal tudjuk, akkor csak sejtettük.
– Külső szemlélőként azt mondanám, hogy Duray Miklósnak és az FMK alapítóinak a nyolcvanas években jóban kellett lenniük, de valamiért a 90-es évekre ádáz ellenségekké váltak. Van erre magyarázata?
– Nem voltam a tagja a Jogvédő Bizottságnak, se alapítója az FMK-nak, de szerintem, ha valaki a kommunizmus ellen harcol, az még nem jelenti okvetlenül azt, hogy demokratikus körülmények között is demokratikusan tud politizálni. Ezt látjuk Čarnogurský esetében, vagy akár Korec bíboros esetében, aki a kommunizmusban a katolikus ellenzék egyik legmarkánsabb figurája volt, utána pedig Mečiart, meg Ficot támogatta, sőt a Tiso államot éltette. Tehát nincs egyenes párhuzam a kettő között, de ez a kisebbik dolog. A másik, hogy vannak emberek, akik nem képesek túllépni a személyes sértődöttségeiken. Duray esetében meghatározó esemény volt, amikor az FMK javasolta őt a szövetségi kormány egyik miniszteri posztjára, de végül nem lett miniszter. A demokráciában semmi sem olyan egyszerű. Ha a demokráciában mindig minden optimálisan alakulna, akkor az nem demokrácia, hanem utópia volna. Utópiák pedig nincsenek. Szerintem ez a fiaskó meghatározó élmény volt Duray Miklós számára. Úgy gondolhatta, hogy az FMK tőrbe csalta őt. Különben magam is értetlenül néztem, hogy mi ez a feszültség Duray és az FMK alapítói között, és igazából erről nem szívesen beszélt senki. Nekem sem mondta el senki részletesen soha, hogy végül is, hogy volt ez. Én is csak találgatok, hogy ez lehetett az ok. Ami nyilván Miklóst megerősítette abban a hitében, hogy a csehszlovák nemzetállamiságban van egy ősi magyarelleneség, és az állam egyik célja, hogy a magyarokat ellehetetlenítse.
– A nemzetállam létéből, önmagában nem ez következik?
– Nem vagyunk eléggé tájékozottak, felvilágosultak, műveltek. Képesek vagyunk komolyan azt állítani, hogy a szlovák magyar viszony az egyik legrosszabb a világon? Miközben körülöttünk a lengyelek és oroszok évszázadokon keresztül gyilkolták egymást, ahogy a szerbek és a horvátok, a franciák és németek, a csehek és németek, az ukránok és lengyelek, az ukránok és oroszok is. Ezek tényleg komoly konfliktusok voltak. Persze a mi kölcsönös sérelmeink is valósak, amiket előbb utóbb meg kel oldani, vagy legalábbis ki kell őket beszélni. Nem igaz, hogy a magyarok ezer évig elnyomták volna a szlovákokat, de az sem igaz, hogy a szlovákok mindig ellenünk voltak, és folyton azon ármánykodtak, hogy a magyarokat hátba támadják. A demokratikus politika abból áll, hogy párbeszéd útján próbálom meg elérni a saját céljaimat. Ha a kiindulópont az, hogy ti eleve nacionalisták vagytok, veletek soha semmit nem lehet elérni, akkor mindjárt az első pontban elvágom magam a kompromisszumos megoldások lehetőségétől. Nem lehet azt csinálni, hogy kitűzök egy célt, és ha abból csak 90 százalék teljesül, akkor azt mondom, hogy a partner egy velejéig rothadt nacionalista. Ez sehova nem vezet.
– Az 1992-es választások előtt voltak tárgyalások a magyar pártok között?
– Szerintem, úgy volt, – de ezt más jobban tudná – hogy voltak tárgyalások, de olyan feltételeket támasztott elsősorban az Együttélés, aztán természetesen az MKDM is, hogy az teljesen vállalhatatlan volt. Például, hogy az MPP nyilvánosan kérjen bocsánatot azért, hogy elárulta a magyarságot. Normális párt ilyen feltételeket nem fogadhat el, és akkor azt mondta az MPP vezetősége, hogy elindulunk egyedül. Lesz, ami lesz.
– 1994-ben mégis eljutottak a koalícióig a magyar pártok. Hogyan született a Magyar Koalíció?
– Ennek több objektív körülménye is volt. Egyik az volt, hogy közben megbukott a Mečiar-kormány. Létrejött az átmeneti Moravčik-kormány, amikor már az Együttélés-MKDM igazából nem tehette meg, hogy ugyan azt a kemény vonalat képviselje, mint Mečiarral szembe. Hiszen ezek az emberek buktatták meg Mečiart. Akkor az MKDM és az Együttélés gyakorlatilag csendes koalíciós partnere volt a kormánynak. A Moravčik-kormány kisebbségben volt, és az MKDM–Együttélés képviselői folyamatosan megtámogatták őket. A másik pedig, hogy kiderült, annak ellenére, hogy megpróbálták az MPP-t kinyírni, az MPP nem tűnt el a színről. Reális játékos volt, muszáj volt vele számolni. Természetesen az MPP-ben is lezajlottak bizonyos folyamatok. Például 1992-ben a VPN utódpártja, az Občiansko demokratická únia (ODÚ), nem volt hajlandó vállalni a szövetséget az MPP-vel. Attól tartottak, hogy szavazatokat vesztenének. Pedig szerintem egy ODÚ–MPP koalíció simán bejutott volna a parlamentbe. Annak idején jártak ide mindenféle nyugati think-tankek, mindenféle tanácsadók tanácsokat osztogattak jobbra-balra. Néha jókat, néha rosszakat. Az ODÚ-nak, azt hiszem, brit tanácsadói voltak, és nagyon határozottan azt tanácsolták, ne szövetkezzenek a magyarokkal. Nem mérték fel jól a britek. Számukra ez a terep teljesen ismeretlen volt, úgyhogy rossz tanácsot adtak az ODÚ-nak. A lényeg, hogy az ODÚ egyedül indult, és nem jutott be. Egyébként voltak komoly hangok az MPP-n belül is, még mielőtt az ODÚ nemet mondott, hogy inkább a két magyar párt felé menjünk, hogy az ODÚ nekünk sem lesz jó. Aztán a 92-es választásokon hajszálon múlott a magyar képviselet, mert 7 százalék kellett az MKDM-Együttélés koalíciónak, és 7,4 százalékot szerzett. Az MPP 2,3 százalékot. Ami összesen majdnem 10 százalék, de csak 0,4 százalékon múlott, hogy lett képviselete a magyaroknak. A 92-es választások után egy időre megint romlott a viszony, mert az MPP-t okolták, hogy majdnem nem lett magyar képviseletet. Másrészt, volt ennek pozitív hatása is, mert utána mindenki tudatosította, még egyszer nem lehet külön indulni.
Mindezek a folyamatok, de mások is, ahhoz vezettek, hogy amikor a Moravčík-kormány buta módon úgy döntött, előrehozott választásokat írnak ki, akkor a 94-es választások előtt teljesen komolyan elkezdődtek a tárgyalások a koalíciókötésről a három párt között. Nagyon kemény tárgyalások voltak, de a végeredmény az volt, hogy ténylegesen megszületett a koalíció, ami gyakorlatilag személyekre lebontva azt jelentette, hogy egy darab MPP-s jelölt jutott be a parlamentbe: az elnök, A. Nagy Laci. Az Együttélés–MKDM a maradék helyeket fele-fele arányban osztotta el. Akkor még olyan volt a választójogi törvény, hogy 10 százaléknyi karikát kellett szerezni ahhoz, hogy figyelembe vegyék ezeket a preferencia szavazatokat. Tehát gyakorlatilag az volt, hogy amilyen listában megegyeztek a pártok, azok az emberek kerültek be a parlamentbe, beleértve az egyetlen MPP-st.
– A Magyar Koalíció bejutott a parlamentbe. Euforikus volt a hangulat?
– Óriási euforikus hangulat nem lehetett, hiszen a 94-es választásokat Mečiar nyerte meg. Oké, összeállt a három párt, sőt be is jutott a parlamentbe. De milyen parlamentbe?
– Visszanézve a Magyar Koalíció egy fordulópont volt?
– Persze, fordulópont volt. Hogy mindenek ellenére, mindenféle egymás gáncsolása ellenére megszületett a koalíció.
– 1994 után történt egy közeledés az MPP és az MKDM között?
– Emberileg az első nyolc évben is jó volt a viszony az MPP és az MKDM között. Például amikor 90–92 közt az első szövetségi parlamentbe az MKDM kvótájából olyan emberek jutottak be, akik aztán kiváltak és megalapították a Magyar Néppártot és Bugár Béla frakció nélkül maradt, és nem volt hová beülnie, akkor az FMK irodájába járt. Csáky meg azt állítja, bár nem mindenki így emlékszik, hogy ott volt 89-ben az FMK selyei alakuló ülésén. Nem tudom, én nem voltam ott. Bárdossal is mindig jól ki lehetett jönni. Bár az Együttélés sok politikusával is elfogadható volt a viszony, főleg regionális szinten. Léva jó példa volt erre, tulajdonképpen itt született meg a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum gondolata. A Márai Sándor Alapítvány is szervezett programokat, amelyek a három párt közötti jobb kommunikációt segítették. Azért mindent egybevéve az emberi kapcsolatok jobbak voltak az MKDM-mel, mint az Együttéléssel. Függetlenül attól, hogy ha Bugár a sajtónak nyilatkozott, átvette az Együttélés retorikáját. Ő is szerette leárulózni az MPP-t, bár nem olyan primitív módon.
– Mintha a liberális értelmiség 1994 után elkezdte volna tolni Bugár Bélát.
– Nem tudom volt-e ilyen. Ahhoz, hogy Bugár Bélát fel lehessen építeni, mint az egységes magyar párt elnökét, abban nagyon nagy szerepet játszott a szlovák média is. A média szeret egyszerűsíteni, és a szlovák média szempontjából, az első években a magyar kérdés úgy jelent meg, hogy van a rossz magyar, aki autonómiát akar, és van a jó magyar, aki nem akar autonómiát. Bugár Béla akkor már nem akart autonómiát, ő lett a jó magyar.
– A szlovák média elég volt ahhoz, hogy 98-ra megkerülhetetlenné váljon?
– Nyilvánvalóan segítettek neki bizonyos kollégái és emberei is. Másrészt vitathatatlan dolog, hogy Bugár Béla egy ügyes politikus. Nem mindenkinek van tehetsége ahhoz, amit Béla véghez vitt. Harminc évig bent maradni a politikában, mint egy komoly játékos, az nagyon kevés embernek sikerült. Igazából, ha megnézzük, nálunk senkinek. Függetlenül attól, hogy ki segített neki, ez a teljesítmény őt minősíti, az ő politikái ügyességét. Béla ügyes politikus, aki megtanulta, hogyan kell a nép hangján beszélni, hogyan kell úgy beszélni, hogy a szlovákok is és a magyarok is elismerjék. Politikai szempontból ez pozitív vonás. Szerintem nem kell ebbe óriási nagy konspirációs elméleteket belegondolni. Ez egy természetes tanulási folyamat eredménye. Nyilván senki nem születik se demokratának, se politikusnak. Politikussá is válik az ember, és ha elég ügyes és tanulékony, akkor felépítheti magát. Szerintem Béla elsősorban magának köszönheti, amit elért, de segítettek is neki.
– Kapott segítséget az MPP-től is?
– Az MPP 98-ban már egy belülről bomló párt volt. Voltak, akik egyesülni akartak, voltak, akik nem. Voltak olyanok is, akik szerint ahhoz, hogy a koalíciós tárgyalásoknál erősebb pozícióba kerüljünk valakivel szövetkeznünk kell. Volt egy rész, aki szerint az Együttéléssel, mások az MKDM-mel szövetkeztek volna. Például Világi Oszkár annak a híve volt, hogy taktikailag az Együttéléssel fogjunk össze. Szerinte az Együttélés volt az erősebb, tehát nekünk az erősebbel kell összefognunk.
– Azt hittem, Világi akkoriban Bugár párti volt.
– Egy nagyvállalkozó gondolkodását teljesen másképpen kell megítélni, nem absztrakt politológiai keretek között, inkább a biznisz érdekek szempontjából, hogy az adott pillanatban mi felel meg neki a gazdasági érdekei szempontjából.
– Mi hiányzott A. Nagy Lászlóból?
– Nagy László politikai gondolkodása teljesen briliáns, ebben valóban a szlovákiai magyar politizálás elitjéhez tartozik. De nem egy tipikus néptribün, ez teljesen világos. Annak idején sokat ártott neki az a Panoráma interjú, amit 1992-ben Sugár András készített vele. Az interjú egyértelműen manipulált volt, utólag úgy volt megvágva, hogy az jöjjön le belőle, hogy Laci nem tud egyértelműen nyilatkozni, folyékonyan fogalmazni. A párton belül integráló személyiség volt, a liberális közvélemény szemében komoly tekintélye volt – ez a szlovák demokratikus közvéleményre is vonatkozik. A vége felé (1998-ban) azonban már ő sem tudta kézben tartani a folyamatok irányítását.
– Duray Miklósnak mit kellett volna másként csinálnia, hogy ő legyen a közösség elsőszámú vezetője?
– Durayt nagyon gyakran Slotával hozták párhuzamba. Ez ellen én is tiltakoztam, a szlovák sajtóval is próbáltam megértetni, hogy ez nem igaz. Szerintem Duray leginkább Čarnogurskýhoz hasonlítható. Vannak nagyon egyértelmű politikai, ideológiai elképzelései, amelyeket szemellenzősen követ, független attól, hogy egyébként az összes többi körülmény milyen. Nem tud megbocsájtani senkinek. Következetességnek véli a hajthatatlanságát, de a politikában ez így nem megy. Muszáj, hogy az embernek legyen kompromisszumképessége. Ha valaki politikus, akkor egy-két békát le kell nyelni. Meg hát, egyszer sem szólalt fel a parlamentben, akkor, hogy akart pártvezér lenni?
– Lett volna MKP, ha nincs az a bizonyos választójogi törvénytervezet, és nincs olyan irtózatos magyarellenes nyomás Mečiar irányából?
– Azt hiszem, előbb utóbb lett volna. A választási törvény csak fölgyorsította ezt a folyamatot. Különben én úgy képzeltem, hogy egy párton belül is meg lehetne őrizni valamiféle belső pluralitást, ami tükrözné a társadalom természetes változatosságát, de ahogy Duray Miklós leírja a visszaemlékezésében, ők Bugárral megegyeztek, hogy nem lesz 3 frakció. Kész tények elé állítottak minket.
– Ez nem volt trauma az MPP-nek?
– De, igen. Mindenki számára az volt. Azok számára is trauma volt, akik nem akartak egyesülést, meg azok számára is, akik az Együttéléssel akartak összefogni az MKDM ellen, és azok számára is, akik az MKDM-mel akartak az Együttélés ellen taktikázni. Miközben az lett volna az ideális, ha születik három egyenértékű frakció, ami még mindig csak azt jelentette volna, hogy a konzervatívoknak 2/3 arányú többsége lett volna, de lett volna egy 1/3 arányú liberális frakció is. Nem ez lett az eredmény, hanem 40-40-20, pontosabban 80-20. Amit persze megmagyaráztak a közvéleménynek, hogy úgymond örüljön az MPP, hogy van legalább 20 százalékuk. Nem szült ez jó vért. Gyorsan, gyorsan meg kellett egyezni, miközben mindegyik fél megpróbálta egy picikét átjátszani a másikat. Az MKDM azzal, hogy már jó előre transzformálták magukat Magyar Koalíció Pártjává. Ezek próbáltak azokkal tárgyalni, azok ezekkel, mindenféle háttér izék voltak. Ráadásul akkor úgy tűnt, csak annak lesz esélye pozícióhoz jutni az MPP-ből, aki bekerül a parlamentbe. A két biztos parlamenti helyre az MPP-n belül minimum tíz önbizalomtól gerjedő ember jutott. Óriási belharc alakult ki. Egymást nyírták az emberek, ez volt a vég kezdete. Onnantól az egész szellemiség, amit az MPP képviselt, gyakorlatilag megszűnt. Szétfrakciózódott, szétforgácsolódott, mert ez az óriási belharc egymás ellenségévé tette az embereket. Végül majdnem mindenki hozzájutott valamilyen pozícióhoz, mert a kormányba kerülés után hirtelen kevés is lett a szakember.
– Milyen volt a hangulat az egyesülés napján?
– Nem volt jó hangulat, úgy emlékszem. A közvélemény és a média megkönnyebbülten fogadta, hogy végre megszületett az egységes magyar párt. A hangulat mégsem volt nagyon jó. Így emlékszem, de lehet, hogy rosszul emlékszem. Nem nevezném ezt valami óriási örömdiadallal övezett kongresszusnak.
– Ki volt a legboldogabb aznap?
– Nem tudom.
– Ki volt a nyertese az egyesülésnek?
– Egész Szlovákia a nyertese lett, mert ennek is köszönhetően sikerült megbuktatni Mečiart, és visszatéríteni Szlovákiát egy normális európai és demokratikus fejlődés irányába. Tehát ha ebből a szempontból nézem, akkor mindenki a nyertese volt, és e miatt szerintem muszáj, hogy képesek legyünk felülemelkedni azon is, hogy belsőleg voltak igazságtalanságok, és sok ember sértve érezte magát. Ha politikus akarok lenni, akkor mindezen felül kell emelkednem.
– 1998 márciusában ön kifejezetten ellenezte az egységes magyar párt létrehozását, legalábbis találtam egy ilyen nyilatkozatot az Új Szóban.
– Igen? Mikor? Márciusban? Akkor ez még mindenek előtt volt.
– Nekem úgy tűnik onnantól kezdve ön kevesebbet nyilatkozott, és Gyurovszky László kezdett el többet nyilatkozni. Mi volt a leosztás a két alelnök között?
– Én végig külügyi alelnök voltam. Tehát igazából az, hogy Gyurovszky nyilatkozott többet, az teljesen normális, ő volt a belpolitikai alelnök, vagy, hogy is nevezték. Én a külügyek mellett az első években szóvivőként is működtem, ezért főleg a szlovák média munkatársai megszokták, hogy hozzám forduljanak. Nagyon sokat szerepeltem például az 1997-es meghiúsított népszavazás idejében, mert az MPP részéről tagja voltam a Központi Népszavazási Bizottságnak. Már nem tudom pontosan, hogy mi volt ez a nyilatkozat. Lehet, arról van szó, hogy az elején volt olyan elképzelés a pártunkon belül, hogy csak látszat egyesülés lenne, egyenrangú frakciókkal, és ha a választások után sikerülne visszacsinálni a választási törvényt, akkor mi egyszerűen visszaállunk koalícióba. Azt hiszem így képzeltük. Ami nyilvánvalóan nem így lett, mert aztán a belső emberek is megváltoztatták a véleményüket és inkább az egyesülés felé hajlottak. Eredetileg ez nem csak az én elképzelésem volt, hanem többünké, és Gyurovszkynak is ez volt a nézete, ha jól emlékszem, de ez már tényleg régen volt. Az egyik körülmény, ami az egyesülés irányába mozdította az embereket az volt, hogy Orbán Viktor világosan közölte mind a három magyar párttal, hogy ő úgy tudja elképzelni a további együttműködést, ha egyesülnek. Ezt így a szemünkbe mondta. Valamikor 98 tavaszán itt járt Szlovákiában, és külön-külön találkozott mind a három párttal. Megmondta: „gyerekek én nem akarok három párttal külön tárgyalni, egy pártot akarok”. Orbán is egy embert akart, akit fel tud hívni.
– Kérdeztem Duray Miklóst és Bugár Bélát is, de egyikük sem emlékezett, hogy lett volna nyomás Magyarországról az egyesülés irányába.
– Egyértelműen volt. Nekünk Orbán Viktor világosan megmondta, azt szeretné, hogy ne akadékoskodjunk és szépen egyesüljünk.
– Ma mit gondol, jó lépés volt az egyesülés?
– Az egyesülésnek köszönhetően sikerült megbuktatni Mečiart, voltak sikerélmények, közösen építettünk egy új országot, ugyanis 9 évvel a forradalom után, újból kellett építeni az országot. Viszont elkezdődtek negatív folyamatok is. Született egy hallgatólagos egyezség a szlovák pártok és a magyar párt között, hogy az egész magyarlakta vidék a mi érdekszféránk. A szlovákok lemondtak róla. A demokrácia, kontroll és belső pluralitás nélkül nem működik. Visszafejlődik. Elkezdődött egy sokéves folyamat, amikor a párt, amely végül is egy társadalmi óhajnak a kifejeződése volt, monopolhelyzetbe került. Megszületett az egypártrendszer Dél-Szlovákiában. A szlovákok nem beszéltek bele, mert magyar érdekszférának tartották, és ez hozzájárult ahhoz, hogy Dél-Szlovákia csökevényes maradt. Elmaradt a modern demokratikus polgári társadalom kiépítése. A demokrácia az nem csak a pártokat jelenti, hanem a civil társadalmat is, és ez a pártegyesülés és a nemzeti érdekek mellett valahogy elsorvadt. A civil társadalomnak csak az egyik része működik úgy ahogy, ez a hagyományos kultúra megőrzése és identitásépítés. Ez önmagában nem elég. Éppen ezért született meg 2009-ben az ötlet, hogy alapítsuk meg a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalát, amely föllendítheti, vagy új löketet adhat a szlovákiai magyar civil társadalomnak, és kiegyensúlyozhatja az egypártrendszert. Ez aztán megint módosult azáltal, hogy közben született egy másik magyar párt.
– A Magyar Koalíció Pártja, mint párt, sikertörténet?
– Azt mondanám, hogy az MKP sikertörténet lehetett volna, de végül is nem lett az. Sajnos. Sikertörténet lehetett volna, ha következetesen applikálja a demokratikus elveket és mindazt, amit egy demokrácia megkövetel egy politikai párttól, vagy az általa létrehozott szélesebb társadalmi közegtől, vagy az egyes politikusoktól. Erre nem volt képes se az MKP, se az egyes politikusok. Részben azért is, mert elhanyagolta az utánpótlás nevelést. Kiesett egy egész generáció, mégpedig az, amelyik fiatalként élte meg a 89-es eseményeket, és nem tudott aktívan részt venni a továbbépítésben. Most jelentkezett egy legújabb generáció, amelyik arra akar játszani, hogy ők a romlatlanok, és ők majd fölváltják a régieket, a romlottakat, de ez nem így működik. Nem úgy van, hogy mindenki, aki idős az rossz, az mindent elrontott, hiszen végül is ezek az emberek valamit teljesítettek, és ezek az újak még nem teljesítettek semmit.
Az egyik legnagyobb dilemmája egy kisebbségnek, és ezt a szlovákiai magyar politikusok sem tudták megoldani, hogy hogyan lehet egy közösséget modernizálni, tehát politikai és gazdasági szempontból kiépíteni egy demokratikus plurális közeget, amely piacgazdasági viszonyok között működik, és ugyanakkor maximális mértékben megőrizni az identitását. Úgy látom, hogy se a működő piacgazdaság, se működő demokratikus pluralitás nem épült ki Dél-Szlovákiában. Pedig csak demokratikusan művelt, kulturált, civilizált emberek építhetik a demokráciát, és ha ilyenek nincsenek, akkor nincs demokrácia se. A demokrácia nem egy absztraktum, ami önmagától működik, hanem azt emberek működtetik, és ha az embereket nem nevelik demokratáknak, akkor nem válnak azzá. Az ember nem születik demokratának, bármennyire is úgy tűnhet, de még csak szlováknak, meg magyarnak sem születik, azzá is csak válik. Sok körülmény közrejátszott abban, hogy milyen helyzetben vagyunk most: jogi környezet, intézményi háttér, demokratikus politikai kultúra hiánya, közoktatás elhanyagolása, a nemzedékváltás elmaradása, a civil társadalom leépülése. Ez mind együtt eredményezi azt a helyzetet, amiben most vagyunk.
– Létezik olyan modell, ahol a kisebbség belülről plurális kifelé pedig egységes?
– A pluralitás az különböző pluralitást erősítő intézményből, vagy eszközből áll. Az MKP fokozatosan kiépíthette volna a belső pluralitást, ha akarta volna. A pluralitás nem csak abból áll, hogy belsőleg tagolt a szervezet, mert a pluralitás lényege, nem maga a pluralitás. A pluralitás csak egy eszköz, egy olyan eszköz, ami azt segíti elő, hogy jobb eredmények születhessenek. A sportversenyeken is, ha egyedül futok, akkor rosszabb eredményt érek el, mint amikor tízen futunk és versenyezünk egymással. A pluralitáshoz az is hozzásegíthet, ha van egy társadalmi kontroll, ha van egy belsőleg tagolt civil társadalom. Vagy van egy szlovák közeg, ami eljátssza a külső kontroll szerepét. Ahhoz is az kell, hogy a többség érdeklődjön a kisebbség iránt. Tehát ahhoz, hogy egy kisebbség érvényesülni tudjon muszáj, hogy a többség valamilyen érdeklődést mutasson iránta. Úgy látom, a magyar közösségnek az egyik problémája az, hogy folyton panaszkodik, hogy el van nyomva, a szlovákok nem értik meg, nem mutatnak elég érdeklődést iránta, de könyörgöm milyen érdeklődést mutat a magyar kisebbség az egyéb kisebbségek iránt? Közben elvárjuk, a szlovákoktól, hogy minket maximálisan elfogadjanak. Másik dolog, hogy mikor az MKP kettévált, akkor nem egy demokratikus verseny alakult ki az új pártok között, hanem élet halál harc. A demokrácia nem élet halál harc. Ennek a harcnak van objektív oka is, hisz van egy választási küszöb. Ha visszagondolok, sokan óriási diszkriminációként értékelték, amikor 1992-ben a szlovák parlament fölvitte a bejutási küszöböt háromról öt százalékra. Miután megszületett az egységes magyar párt, egyetlen egy magyar politikus egyszer sem említette meg, hogy demokratikusabb volna, ha a küszöböt visszavinnék három százalékra. Nyilvánvalóan sokkal jobb volna, nem csak a magyarok, de a demokrácia szempontjából is.
– Folyton felmerül az MPP-vel / FMK-val kapcsolatban, hogy nagyon erős volt a gazdasági holdudvara, ezt ön érzékelte?
– Az MPP-ben túltengett a szellemi kapacitás. Ügyes emberek voltak, sok volt közöttük a jogász, közgazdász és kamatoztatták a kapcsolati tőkéjüket, és kamatoztatták a saját tudásukat. Hogy aztán ebből mennyit hasznosítottak a köz, és mennyit a saját javukra, az már egy másik kérdés. Az MPP mögött volt egy komoly háttér ez tény, és ez teljesen pozitív.
– Az MKP-n belül végül a liberális frakció „önmagától” megszűnt. Nem volt rá szükség. Ezzel a liberalizmus formálisan eltűnt a szlovákiai magyar közéletből. Nem érez személyes felelősséget?
– Igazából nem volt aki vigye. Én elmentem nagykövetnek, Mészáros Lajos elment alkotmánybírónak, Világi teljesen beállt a bizniszbe, Gyurovszky elment miniszternek, és a miniszterkedés mellett nem igazán van az embernek ideje arra, hogy politikai ideológiákkal foglalkozzon. Hunčík Péter már régebben visszavonult a civil szférába, szintúgy Szigeti László és Hodossy Gyula, Csekes Erika az ügyvédi gyakorlatban kamatoztatta tudását és kapcsolatait, Angyal Béla elment a Közbeszerzési Hivatalba, Barak Laci építette a lapját és a kiadóját, Berényi József külügyi államtitkár lett, Zoller Mihály sajnos még 1996-ban meghalt, biztos kihagytam valakit. Sokan tevékenykedtek aktívan helyi és regionális szinten. Az új helyzet teljesen átrajzolta az erőviszonyokat, de a személyes motivációkat is, a politikai-ideológiai önmeghatározás teljesen háttérbe szorult. Nagy Laci egyedül maradt a parlamentben. Tóth Karcsi is teljesen kivonult a politikából, építette a Fórum Intézetet. Tóth Karcsi azért vonult ki, mert világ életében az volt az álma, hogy fölépítsen egy szlovákiai magyar tudományos intézményt. A Karcsinak voltak mindig a legjobb ötletei. Az ő ötlete volt az FMK, a Fórum Intézet, a Kerekasztal. Nagy Laci utolsó kísérlete az volt, amikor úgy gondolta, hogy a Hídból lehetne egy liberális pártot faragni, ami illúzió volt. Számomra furcsa, hogy sok szlovák azért szavazott a Hídra, mert azt hitték, hogy az egy liberális párt. Ami szintén mutatja, hogy a szlovákoknak abszolút semmi elképzelésük nincs arról, hogy hogyan működik a szlovákiai magyar közélet. A. Nagy Laci Rudolf Chmellel és Hunčík Péter által támogatva, liberális pártot akartak csinálni a Hídból, amire nyilvánvalóan nem volt esély. Szerintem Laci neheztel ránk, a régi autentikus liberális barátaira, hogy nem segítettünk neki a Hídból liberális pártot kreálni. Kapacitált minket, azt képzelte, hogy a Fórum Intézet egy az egyben beáll a Híd mögé. Mert hát ott volt Tóth Karcsi, Öllös László meg én, és ez tényleg egy liberális szellemiséget képviselő társaság volt. Szóval akkor Nagy Laci egy kicsit elárultnak érezte magát. Mi nem akartunk beállni a Híd mögé, mert mi Fórum Intézetet akarunk csinálni, és Kerekasztalt akarunk csinálni és nem okvetlenül kell, hogy mindenki pártpolitizáljon. Nem hiszem viszont, hogy a liberalizmus (szabadságpártiság) mint szellemiség teljesen eltűnt volna a szlovákiai magyar közegből, vagyunk azért jónéhányan, akik továbbra is képviseljük, bár nem pártpolitikusként. De ez nem valamiféle szlovákiai magyar specifikum, hisz az utóbbi években az egész közép-európai térségben eléggé rájárt a rúd a liberalizmusra. Paradox módon most ténylegesen van a Hídon belül egy viszonylag komolyabb fiatal mag, amelyik talán képes lenne arra, hogy egy liberális frakciót alakítson a párton belül. Csakhogy ennek már mintha nem lenne értelme.
(Az interjú 2019. október 30-án készült. Megjelenés előtt Petőcz Kálmán apróbb módosításokat kérve jóváhagyta a szöveget.)
Köteles Szabolcs
Kapcsolódó írások:
ÖSSZEPRÉSELVE – A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése
Duray Miklós: Ha elnök akartam volna lenni, nincs pártegyesítést
Bugár Béla: Nem voltunk az emocionális politizálás hívei